fictive.hu – Fictive

Bálnaének

1967

Dr. Roger Payne hanyatt-homlok rohant az autójához, miután meghallotta a helyi rádióban, hogy Revere Beachen partra vetett egy bálnát az áramlat. Az út mindössze huszonöt percet vett igénybe a Tufts Egyetemtől. Korábban még nem látott élőben, közelről bálnát. A rádióból szólt a California Dreamin’, majd a Paint it Black és így tovább a kor slágereivel, de ahogy közeledett, a zenék egyre kevésbé jutottak el a tudatáig. Csak a bálnára tudott gondolni.
Már a parkolóból látszódott a cet és az őt körülvevő kisebb csoportnyi ember. Ő volt a strand napi látványossága. Ahogy közeledett a cethez, a torkában érezte a szívdobogását. A cipője telement homokkal, mire odaért a bálnához. A körülöttük álló emberek zaja, mint egy távoli idegen világ beszüremlő zsivaja. Az ő gondolataiban ekkor csak ő és a bálna voltak.
Amit látott, arra később az élete egyik meghatározó élményeként emlékezett vissza. A bálna körül enyhén vöröses homok már csak közelről tűnt fel neki. Vér volt. A farokuszonya hiányzott, az oldala mély, durva vágásokkal fel lett hasítva és a jelek szerint valaki elvitte a belsőségeit. Körbejárta a megcsonkított állatot, majd megállt és egy bátortalan mozdulattal kinyúlt felé, de visszahúzta a kezét – úgy érezte, nincs joga hozzáérni. A tudata az időn kívül rekedt, így maga sem tudja, hogy meddig állt előtte mire észrevette, hogy valaki elnyomott egy szivarcsikket a orrnyílásába. Az élet iránti tiszteletből erőt vett magán és kivette a szivart, majd az egyik zsebébe csúsztatta. A bálna körül álló emberek eközben vígan cseverésztek és nevetgéltek.

Bűn és bűnhődés

A könyvben szereplő karakterek arcát az elején számomra mindig homály fedi. Egy szereplő a megismerkedésünk pillanatában nem több puszta sziluettnél, egy távoli alaknál a ködfátylon túl. Aztán ahogy többet tudok meg róla, úgy válik egyre tisztábbá és néha, a történet végére, élettelibbnek tűnik az élőknél is.

Autó

Óvatosan próbálok beslisszolni az ajtón, hátha már alszik és nem veszi észre, hogy milyen későn értem haza. Lerakom a kulcsom az előszobában a komódra, a cipőm a helyére teszem majd megszagolgatom a ruháim és arra jutok, még érződik rajtuk a másik illata. Lábujjhegyen elmegyek a mosókonyhához a ház másik végébe – elég nagy ház, hála Autónak, jól élünk. A ruháim sorra dobálom a mosógépbe és épp a nadrágnál járok, mikor rám nyit. Mondhatni, letolt gatyával állok előtte.

Időpont

Mikor orvosi rendelőbe lépek, mindig elfog valami megfogalmazhatatlan szorongás. A rendelők nagy részében még tapintható a huszadik század második felének a szelleme, legalábbis bizonyos mértékig és már amennyibe azt a poshadt, rothadó állapotot, ami ránk maradt, szellemnek lehet nevezni. Ha nem lenne ennyi színes szórólap a falakon és egy – egyébként nem működő – lapos tévé a váróban, nem feltétlenül tudnám megmondani, hogy melyik korszakban járok. Ötven éve a festés kicsit kevésbé lehetett lepusztult.

Harmadik napja fáj a torkom és már lázas is vagyok, szóval kiírtam magam betegszabadságra és eljöttem az orvoshoz. Megírja a táppénzes papírt, felír talán tök feleslegesen egy antibiotikumot, amit aztán tök feleslegesen megveszek és bedobom a többi bontatlan közé a fiókba, hátha jó lesz majd valamire. Errefelé az emberekben gyakran alakulnak ki a hörcsögökéhez hasonló felhalmozóösztönök – bennem is.

Közlekedési Minisztérium

Lóhalálában érkezem a Keleti pályaudvarhoz a négyes metró felől. Legnagyobb meglepetésemre senki sincs a pályaudvar területén, sőt, az aluljáróban sincsenek emberek. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, hátha hallok valami furcsát és hallok is, illetve pont az a furcsa, hogy nem hallok semmit. A Keleti környéke sosem csendes.

Alul a Fornetti és a jegypénztárak is zárva. Ez szívás, mert online nem töltött be a MÁV-Start oldala, ami egyébként a MÁV-csoport oldala a főmenü alapján, de igazából a jegy.mav.hu linken jön be, viszont az oldal címébe még mindig a MÁV-Start van kiírva. Ahogy a régi változata, az ELVIRA sem jött be, ami pedig az elvira.mav-start.hu oldalon érhető el. Az egésznek persze semmi értelme, miért hirdeti magát a jegy.mav.hu úgy, mint a MÁV-Start új Elvirája, ha közben az oldalon MÁV-csoportot ír és a régi ELVIRA tölt be a mav-start.hu domain alatt? Persze, minek volt itt bármikor is értelme?

Felsietek a lépcsőkön a kioszkokhoz, de nem működnek. Naná, hogy nem működnek. Az induló és érkező vonatokat jelző ezer éves központi panelen sincs semmi. Biztos megette a fene. Lassan már mindent megevett a fene. Az épületet biztosan. Körülnézek és az újságosok, pékségek, trafikok mind zárva. Ugyan trafiknak hívom őket, ami igazából a dohányárus kevésbé egészségtelennek hangzó megnevezése, de valójában már nem árulnak dohányárut. Igazából nem is trafikok, csak a név valahogy rajtuk maradt, de a lényege elveszett. Szép lassan ez itthon a legtöbb dologra igaz. Például a MÁV-ra is, mert legnagyobb meglepetésemre, egyetlen vonat sem áll a peronoknál.

Terror

Úgy volt, hogy azért jövök a Börzsönybe, hogy kivonjam magam a világ szűnni nem akaró nyugtalanságából. A szállásom tipikus régi sátortetős vendégház, országszerte bármerre találni ilyet. A házat erdő veszi körül, és azon kívül, hogy néha egy-egy hangosabb motor bőgése hallatszódik, semmit sem érzékelni a közeli országút zajából.
A ház belülről megrekedt valahol a nyolcvanas évek hazai dizájnjánál, de egyébként semmi kivetnivalót nem találok benne. Első lépésként kikapcsolom a telefonom és beteszem a bejárati ajtó melletti komód fiókjába. Tulajdonképpen az, hogy folyamatosan elérhető vagyok, hogy állandóan értesítéseket kapok, teszi tönkre az életem. Az ember már nem tud úgy fürdeni sem, hogy ne azon kattogna az agya, hogy milyen értesítéseket kapott, milyen reakciókat az üzeneteire a barátaitól.

Atomtréfa

Brüsszel

Brüsszelben, a NATO főhadiszállása előtti téren tikkasztó meleg volt. A tér burkolata valósággal sugározta magából a forróságot. A bejárat előtt a tagállamok zászlói szél hiányában mozdulatlanul lógtak, alattuk viszont nagy volt a nyüzsgés. Ideges államfők és hivatalnokaik, hadseregparancsnokok és katonai kíséretük tódultak be az épületbe.
Néhány órája válságtanácsot hívtak össze, mert minden ország minden kéme egyöntetűen azt a jelentést tette, hogy Oroszország hamarosan nukleáris csapást mér Ukrajna több városára és a Baltikumban állomásoztatott NATO erőkre.
– Mindenki elfoglalta a helyét? – kérdezte Stoltenberg, a NATO főtitkára, mielőtt belekezdett volna a mondandójába.
– Nem, uram. A magyarokat nem találjuk.
– Hol a fenébe vannak? Keressék meg őket, az Isten szerelmére! – majd norvégul káromkodott egy ízeset.

Társas

Az idő kérlelhetetlenül, malomkerékként őrölte szét minden kapcsolatomat az évek során. Minden nap egy kicsivel rövidebbnek tűnt, mint az előző és a világ egész egyszerűen csak átlépett felettünk anélkül, hogy észrevettük volna. Haverok, barátok, ismerősök, munkatársak, szomszédok, mind csak jöttek–mentek és valójában nem szenteltünk egymásra több figyelmet, mint a buszmegállóban velünk együtt váró társunkra. Azazhogy talán még a semennyinél is kevesebbet, már ha ez lehetséges.

Az utóbbi időben elkezdtem beszélgetni egy régi barátommal, Robival, akiről kiderült, hogy van egy társasozó ismerősi köre, ahova meghívott. Mivel kétségbeesetten próbáltam a szociális hálómon javítani, ezért kaptam az alkalmon.
– Ne úgy gondolj erre, hogy mindenkit ismerek. Én is csak úgy eljárkálgatok másokhoz. Néha én is áthívok embereket és mindig mások jönnek. Akkor akarsz jönni? – vetette fel.
– Ja, persze.

Falánkság

Nálunk, a Föld Étteremben a vendég hozzájuthat a földi élet sava-borsához. Van mindenféle egyedi életformánk. Egysejtűt szeretne a vendég? Na de eukariótát vagy prokariótát? Olyan organizmust, amelynél vitatott, hogy egyáltalán él-e? Ott vannak a vírusok. Többsejtű élőlények esetében még több közül lehet válogatni. Ha állatot szeretne az egyszeri betévedő, akkor találkozhat itt emlősökkel, hüllőkkel, halakkal, satöbbi. Szinte végtelenek a lehetőségek

Azok a rohadt madarak

– Azok a rohadt fecskék! – kiáltotta a szomszéd egy hosszú bottal a kezében, ahogy épp megközelítette a tornácán félkészre épített fészkeket.
A jelenetet a saját kertemből néztem végig.
– Segíthetek? – ajánlottam fel magam erre a nemes célra. – Tudom milyen, amikor összeszarják a tornácot.
Körülbelül negyedóra alatt szépen levertük az összes fészek–kezdeményt.
– Miért bántják a fecskéket? – kérdezte egy járókelő.
– Hát önt nem zavarja, hogyha állandóan összeszarják a tornácát? Vagy ha hajnaltól már csipognak a fiókáik? Hogy alszik? – válaszolta a szomszédom.
– Én lakásban élek.
– Ja. Úgy könnyű. Hát tudja, ha nem az ön tornácát szarják össze, akkor nem érti – erőltetett egyfajta lekezelő mosolyt az arcára. – Ezek bonyolult dolgok. Na jó napot!
– Plusz, nem muszáj tűrnünk a madarak terrorizáló pihenés–ellenes csicsergését – erősítettem meg.
– Csicsergését? Bárcsak! Rikácsolását!!