Véget ért a Trónok harca utolsó évada, ez egyfajta kritikája annak
Pár hete éppen a villamosra vártam, amikor felfigyeltem egy óriásplakátra, amin egy fickó egy kardokkal díszített trónon ül és egy pizzát kínál. A felirat a kép alján így szólt: “Az új Pizza”. Nem foglalkoztam vele különösebben, de aztán az utcán már rendszeresen a kezembe nyomták a szórólapjukat. Így szólt az ígéret: “Felejts el mindent, amit eddig a pizzáról tudtál. Zsíros? Túl sok szénhidrát? Egészségtelen? De nem nálunk! Jöjjön el a legújabb pizzériába és legyen része egy felejthetetlen élménynek. Érkezés: szombat 14:00. Tálalás estefelé. A pizza elkészítéséért Giuseppe Carlucco meghívott sztárséf felel!” Noha a név nem mondott semmit, egy gyors google kereséssel kiderítettem, hogy talán a világ valaha látott legnagyszerűbb pizzakészítője jött el hozzánk és bár furcsáltam, hogy mégis mit lehet egy pizzériában csinálni egy egész délután, de végül úgy döntöttem, hogy elmegyek.
Egész jól indult, a pizzéria – már ha annak lehet egyáltalán nevezni – egészen közel volt hozzánk, így nem kellett sokat utaznom. A hely visszafogottan elegáns volt, még kicsit kellemetlenül is éreztem magam a pulcsis öltözékemben a hely komolysága miatt. A kontraszt nagy volt a budapesti trash pizza-szeletesekhez képest. A séfek, akiket a terem végén álló kétszárnyú fémajtó rejtett, s csak egy-egy rövid pillantásra látszódtak, amíg a pincérek ki-be mászkáltak rajta, egészen megnyerő már-már öltönyhöz hasonlatos fehér ruhát és – meglepő módon – menő sapkát hordtak. A termet belengte a bazsalikom és egyéb fűszerek illata. Középen a színpad hangsúlyos helyet foglalt el magának. Különböző előadók léptek fel, voltak bűvészek, bohócok (a jobb fajtából), stand-up comedy-sek. Két fellépő között az űrt kellemes élőzenével töltötték ki. Közben pedig ügyeltem hogy a lehető legtöbb idióta szelfiző képéről kitakarjam a fejem, mert másokkal is osztoztam az asztalon. Este hat körül ennek ellenére az emberek már kezdtek érdeklődni a pizza felől, s a pincérek rendkívül udvariasan mindig mindenkinek elmondták, hamarosan jön. Lesz rajta lazac, garnéla, mozzarella, trappista, edámi, gouda, parmezán sajt, csípős is lesz, de aki nem szereti a csípőset, annak nem fog csípni. Lesz rajta csirkemell, darált marha és sertés is, ki melyiket szereti, kolbász, pepperoni, brokkoli tejfölös és paradicsomos alap is lesz, de egyszerre mindig csak az egyik, mondták. Mindent és még többet is felsoroltak, amit egy pizzéria összes pizzájának a feltétei között meg lehet találni. Aztán telt-múlt az idő, egy séf néha-néha kidugta az orrát és közölte a nagyérdeművel: más is lesz rajta. Még több minden! Ez csak fokozta az éhségem és a kíváncsiságom: hogy lehet nem-csípős az, ami csípős? Hogy lehet egyszerre tejfölös és paradicsomos az alap, ha egyszerre mindig csak az egyik? Hogy lehet egy pizza ennyire megpakolva?
Úgy este kilenc és tíz között szóltak, hogy át kéne mennünk a szomszédos terembe, indoklás nem volt. Az új hely már a legkevésbé sem volt kedvemre való. Látszott rajta, hogy a munkálatokat még bőven nem fejezték be, a színpad is kisebbnek tűnt, bár amúgy sem lépett fel ekkorra már senki, valahogy a pincérek is modortalanabbul viselkedtek. Itt a berendezés mintha csak az elmúlt 30 év Magyarországának akart volna emléket állítani, lakkozott “x lábú” faasztalok, az ergonomikus székeket szintén lakkozott, kényelmetlen, háttámla nélküli fapadokra cserélték, ráadásul a mellettem ülő combja is végig hozzáért az enyémhez. Az új ülőhelyem jó rálátást biztosított a konyhára a mágikus fémajtókon keresztül, s a korábban szinte öltönybe öltözött séfeknek már nyomát sem leltem. Helyette egy kissé kövérkés férfi, akinek a haja izzadt csimbókokban hullott alá és koszos melegítőalsót, ételfoltos trikót viselt, rohangált fel-alá és ordibált a pincérekkel a következő stílusban: “rakd már a helyére Józsi, basszameg”, “vidd már ki, hogy basznád meg, hát várják a bort hülyegyerek”.
Majd jött a következő nagy bejelentés: a meghívott sztárséf rosszul lett és el kellett mennie, ezért a pizzéria saját szakácsa fogja befejezni az ekkorra már csak a Nagy Pizzaként emlegetett műalkotást.
– Már nincs sok hátra! – köhögte ki magából úgy fél órával később a pincér. Nagyjából úgy nézett ki, mint aki maratont futott. – De tényleg! – Ígérgette.
Nyilván megvan az okuk arra, hogy késlekedjenek, gondoltam. Aztán nem telt el húsz perc és egyszer csak jöttek a most már megviselt és kopottas ruhájú pincérek, kezükben az úgy várt pizzámmal.
– De hisz ez nem is pizza! – Kiáltottam fel. – Hiszen ez csak egy szaros töki pompos és a beígért dolgok fele sincs rajta!
Valóban így volt, egy körülbelül 15×15 cm-es négyzetalakú töki pompost tett elém a pincér, a széle erősen odakapott, húsból legfeljebb darált lapocka lehetett rajta, pepperoni volt ugyan, de az alapjáról nem tudtam eldönteni, hogy tejfölös vagy paradicsomos, nekem leginkább egyiknek sem tűnt.
Végül nem ettem meg, s többedmagammal, csalódottan távoztunk a teremből, a valamilyen okból kifolyólag magammal vitt “ételt” a villamosmegállóban pedig letörten nézegettem, aztán kidobtam a kukába.
Nagyjából ilyen érzés volt végignézni a Trónok Harcát.