A képregényen innen és túl – Joker

Sok helyen az évtized filmjének kiáltották ki, illetve annak a képregény-adaptációnak, ami sikeresen lépi át a műfaj korlátait és nő fel a klasszikus társadalomkritikus filmekhez.

A Joker egy dühös, társadalomkritikus vénával rendelkező dráma (a főszereplő szemszögéből komédia) amely az alapfelállást leszámítva nem képregényfilm. Érezhetően szándékosan próbál távol maradni a képregények világától. Most kivételesen egy „normális” filmet kaptunk.

A film egy komoly mentális problémákkal küszködő csóró, a beteg anyjával élő és őt ápoló férfi felemelkedés és bukástörténete egyszerre. Az ő szemszögéből felemelkedés, a társadalmi korlátokon és láncokon túllépés, mondhatni megszabadulás a béklyóktól, ami a rendező szerint csak téboly árán érhető el. Bukás a fim által hevesen kritizált többségi, „normális” társadalom szemszögéből, hiszen a történet végére az Arthurból Jokerré váló férfi fikarcnyit sem ad a társadalmi normákra: látszólag nem izgatja már a pénz, nem szeretne semmit sem uralni, még a saját életét sem, habár ennek ellenére figyelemre és elismerésre még mindig vágyik.

Nagyjából a film első felében láthatjuk ezt a kétségbeesetten vergődő, a társadalom peremére szorult és onnan jórészt önhibáján kívül kitörni képtelen alakot, akinek boldogság is csupán pszichózisban jut. A rendező kicsiben játszik, habár a hangsúly végig a társadalomkritikán van és szeretne elmondani valami saját jogán érvényeset és bemutatni egyfajta korrajzot a (poszt)modern társadalomról, nem kíván megváltani minket, végig Joker marad a középpontban, ez az ő története, nem válik „mindenkiévé” és főleg nem lesz „általános érvényű” a végére sem. Mondhatni ízig-vérig karakterdráma, ami végig Arthurt építi-bontja egészen addig a pontig, amíg át nem lényegül Jokerré. Körülbelül itt kezdi el nekünk szegezni a felvázolt (komoly) problémákra a kérdéseit a film, ami felveti a társadalom felelősségét Joker és a hozzá hasonló alakok születésében, illetve pellengérre is állít minket és az erkölcsi normáinkat, mert mégis milyen társadalom az, amelyik nem csupán létrehozott egy ilyen, a gyengéket, esetleneket és szerencsétleneket eltipró rendszert (ez önmagában ugyanis talán a kisebbik gond) de boldogan működteti is azt? Hogy válhattunk lelkiismeretlen fenntartójává – még ha csak hallgatólagosan/passzívan is – annak a rendszernek, amelyik először kitermeli a lelkileg megnyomorított, megtört emberek tömegét, amit aztán kiköp magából, csak hogy kiválasszunk egyet közülük, majd a médiában rámutassunk és röhögjünk rajta: „Nesze! Ő még nálad is szerencsétlenebb, töketlenebb, semmire kellőbb! Ő még kevesebbre vitte az életében, mint te!” Meddig terjed a társadalom szociopátiája, mekkora szerepet játszik az elbestializálódásunkban a média, de úgy egyébként: szétválasztható a kettő felelőssége, és tényleg a média alakít minket ilyenné, nem pedig fordítva? Mivel az „aki nem vitte semmire, az annyit is ér” gondolat mentén éljük le az életünket és ez alapján ítélünk meg másokat, ezért a kérdésfelvetés most, a közösségi média túlburjánzó, mindenre és mindenkire kiható és akárkit egy szempillantás alatt elhasználó korában élünk, minden korábbinál érvényesebb és aktuálisabb. A filmben többször is elhangzik az „én örültem meg, vagy mindenki más?” kérdés, amit egész biztosan sokan tettünk már fel magunknak. A társadalomban paradox módon egyszerre jelenlévő közöny és aggresszió (talán passzív-agresszió?) szintén visszatérő eleme a Jokernek. A végén, a társadalmi egyenlőtlenséggel kapcsolatban nekünk is szegezi a kérdést: egy bróker halála mitől fontosabb, mint egy nincstelené, aki mellett rendszeresen elmegyünk az utcán, rá sem hederítve?

Sajnos a rendező, habár érdekes és fontos kérdéseket feszeget, bizonyos szempontból hasonlóan felületes munkát végez, mint a legtöbb képregény-adaptáció és nem tudja rendesen bemutatni a problémákat, amik miatt a kérdések felvetése is elsilányul, noha elérvényteleníteni azért nem tudja őket.

A fő konfliktusforrás Joker első kiakadása, amikor három bróker/bankár (gazdagok, tehát rosszak) beleköt Arthurba (szegény, tehát jó) és megverik, mire ő lelövi őket. Erre a konfliktusra van felfűzve az egész és a végére forradalmi hangulattá fokozódó népharag is innen indul ki, ami – dacára annak, hogy nyilván sokan örülnének három bróker/bankár halálának – kissé hiteltelen, ami leginkább akkor fáj, amikor egy film ennyire komolyan akarja magát vetetni a nézővel. És pont az ilyen felületes bemutatások veszik el a Jokertől azt, hogy felnőjön az igazán nagyok közé, mert sem Gotham, sem maga Arthur nincs bemutatva kellőképpen, a társadalomról lényegében kérdésekkel szeretne elmondani valamit, amiket, ha nem is feltétlen kéne megválaszolnia, jó lenne legalább megalapoznia. A gazdagokról sem tudjuk meg, hogy miért rosszak, azt leszámítva, hogy van pénzük, ami azért is minimum érdekes és problémás, mert ez szintén egy vissza-visszatérő motívum. A karakter, habár a Joker dráma és épülés-züllés, felemelkedés- és bukástörténet, valójában nem jut el sehonnan sehova, a végére nem lesz kevésbé vagy jobban elesett, mint amilyen az elején volt, bár legalább boldog lesz.

A film azt akarja, hogy szimpatizáljunk Jokerrel és vessük meg a társadalmat, de én a végére mindkettőt csak szánni tudtam, és fájt a szívem értük, ahogy fáj a szívem a filmért is, mert remek lehetett volna.