Az elmúlt nyolc hónapot az Európa elnevezésű bányász-űrállomáson töltöttem. Az állomás feladata a kisbolygóövbéli aszteroidák nemesfémkészletének a bányászata. A munkát magát természetesen nem emberek végzik. Mi amolyan karbantartók, technikusok vagyunk. Bizonyos dolgokat a robotok még mindig alacsonyabb hatékonysággal képesek ellátni. Bár az ember alapvetően drága, életben tartásunk az űrben körülményes, erre az egy feladatra jellemzően jobbak vagyunk a karbantartó robotoknál. Ráadásul a Föld messze, a kapcsolat sem mindig a legjobb.
Az állomás üzemeltetője a Jiangxi Shenchuo kínai vállalat. Egyébként is szinte minden jelentősebb nagyvállalat kínai már, szóval ezen aligha lehet meglepődni. Persze úgy is lehetne mondani, hogy a kínai állam tulajdonolja az űrállomást és a személyzetet.
Az én feladatom a robotok és egyéb elektronikai rendszerek diagnosztizálása, illetve a problémás egységek szoftverének lementése, tesztelése. Amikor egy bányászrobot megsérül, akkor többek között én is bepattanok az egyik létfenntartó kapszulába és elnavigálok hozzá, hogy aztán letöltsem a szoftvert, illetve amikor új robotot kapunk, akkor annak a helyszíni megfigyelése.
Egy napja sodródok az űrben, egy kisebb aszteroida-raj megrongálta az űrállomást húszon valahány órával ezelőtt. Az állomásnak van egy aszteroida-előrejelző berendezése. A Kisbolygóöv mondhatni fel van térképezve és az a mondás, hogy egy olyan rajnak a létezése, ami az állomásban kárt tudna tenni szinte lehetetlen. Az életem egyébként is „szinte lehetetlen” események láncolatának érződött. A „tegnapi” – már ha létezik a Kisbolygóövben olyan, hogy tegnap – egy ismeretlen raj volt, ezért csak pár perccel előre értesített minket a rendszer. Ilyenkor a protokoll szerint mindenki a létfenntartóegységébe ül, ha bármi is történne az űrállomással, akkor túléljük. Sajnos nem sokat láttam a néhai születésem utáni talán legnagyobb hatású eseményéből, mindenesetre az űrállomás azon része, ahol az én egységem volt dokkolva szabályosan szétszakadt, én pedig kilökődtem az űrbe.
Az első pár másodpercre még emlékszem, aztán elájultam. Az egység elképesztő sebességgel foroghatott, a stabilizáláshoz pedig a rendszer elhasználhatta az üzemanyag nagy részét, így esélyem sincs visszatérni az állomásra.
A tudat, hogy sohasem térhetek vissza az emberiséghez nyugalommal tölt el. Valójában az életem során mindig is sodródtam és most, hogy fizikailag reménytelenül elvesztem, most érzem először azt, hogy tudom, hol vagyok. Egyébként sem akartam igazából visszatérni a Földre, valahogy sosem éreztem magaménak azt a helyet. A gyerekkori barátságok – még az a kevés is – már rég a feledés homályába vesztek, újak pedig nem szövődtek. Minden túl komplikálttá, szövevényessé vált. Az egyetem, a munka, a folytonos tanulás és teljesítménykényszer kiégeti az ember lelkét és nem marad utána semmi. A tudatos létezés napi rutinokká degradálódik, az ember pedig egy idő után elfelejt létezni is. Van egy feleségem a Földön, s mondhatnám, hogy „otthon”, ha lenne olyan hely ezen a világon, amit otthonomnak érezhetek, de nincs. Valószínűleg megcsal, de már arra sincs erőm, hogy megkérdezzem. Talán már nem is érzem sajátomnak a kapcsolatunkat és talán már nem is érzek igazából semmit a sajátomnak ezen az apró kicsi kapszulán kívül, amiben az utolsó néhány napomat töltöm.
Ahogy ezeket gondolom könnycseppek csordulnak ki a szememből, de nem igazi sírás ez, inkább csak amolyan kényszeres, hátha érezni fogok valamit. De nem igazán.
Gyerekeink nincsenek, de igazából nincs ebben semmi meglepő, a magamfajták nem sokasodni, inkább kihalni akarnak. Mindig mindent elodázunk, későbbre halasztunk, de úgysem élünk örökké és nem is akarunk. Csak megúszni akarjuk, csak sodródni.
S én most először nem sodródok. Itt, a kapszulámban életem utolsó napjaira az isten háta mögött megnyugvásra leltem, s itt, ahol a számtalan mesterséges intelligencia közül végre egy sem figyel, az elmém fellélegezhet. Szabadságra leltem?
Nem akarom már megúszni a halált, nem akarok megúszni igazából már semmit, talán csak az életet.