Amikor 2014-ben az ellenzéki pártok színe-java összeállt, még nem tudhattuk biztosra, hogy az Összefogás nevű franchise egyszerre lesz a Harmadik Magyar Köztársaság maradványának egyik legsikeresebb és egyik legkudarcosabb politikai vállalkozása.
A legsikeresebb abban az értelemben, hogy azoknak a pártoknak, akik összefognak, nem kell megmérettetniük magukat a választók előtt. Így maradhattak a nyakunkon olyan máig is létező, ám vélhetően szinte semmilyen társadalmi legitimitást nem élvező formációk, mint a Párbeszéd vagy az MSZP. És a franchise születésekor még a Demokratikus Koalíciót is ide lehetett sorolni.
A legkudarcosabb pedig abban az értelemben, hogy az Összefogás gyermekei bár viszonylagos biztonsággal képesek ellavírozni az Orbán által szabott játékszabályok között, valójában semmiféle eredményt nem érnek el. Az önkormányzati részsikerek nem befolyásolják az ország sorsát és a pártok klientúrájának fenntartásánál többre nem is alkalmasak.
Ellenzéki választóként pedig nem vagyunk könnyű helyzetben. Az elveszett szavazatok mítosza rémisztő pallosként lebeg a fejünk felett, ami nem csupán a franchise-t, de a NER-t is pozícióban tartja. Amíg Orbánnak a maga által tenyésztett és nevelt ellenzékkel kell megküzdenie a saját maga által kreált pályán, addig nincs oka pánikra. Talán nem tűnik túlságosan fontos pillanatnak, de már sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna a 3,16%-ot kapó Momentummal, ha az összefogás – és az elveszett szavazatok – hisztérikus hazugsága nem hatalmasodik el az ellenzéki szavazótáboron.
Így alakult, hogy míg az Összefogás pártjai választásról választásra, ciklusról ciklusra gyengültek és erodálódtak, addig a DK erősödött, a Fidesz pedig a biztos győzelem tudatával írhatta ki az újabb választást. Valószínűleg sokan képzelték el már korábban is a pártokat szép vagy kevésbé szép helyekre, de erre megoldásként vagy nem szavaztak, vagy elmentek ikszelni a kétfarkúakra, vagy az elveszett szavazatok mítosza miatt már egy protest-szavazatot sem mertek leadni, hiszen Orbánnál csak jobb jöhet.
A Fidesz egyik legnagyobb bűne, hogy elvette az emberek demokrácia-élményét, hogy kiüresítette a parlamentet és az egész közéletet a saját szája-íze szerint vezényli, egyfajta ördögi és angyali karmesterként. Míg az ország egyik felének – jóllehet, inkább kommunikációs szinten – folyamatosan gesztusokat tesz, addig a másik felét nem csupán cinikus megvetéssel kezeli, de számukra provokatív intézkedéseket hoz, ezzel is állandó fagyos ellenséges hangulatot teremtve a két (szerintem amúgy nem létező) tábor között.
Az ellenzéki pártok az arroganciájuk miatt nem vettek tudomást arról, hogy a sorozatos kudarcok oka nem csak Orbán rendszere, de ők maguk is, amit még az úgy nevezett ellenzéki sajtó is segített elfedni. A pártokat – talán a DK kivételével – most már csupán a franchise-ba csatornázott ellenzéki indulatok, ingerültség és tehetetlenség tartja életben. Mostanra valójában nem is nagyon tudnak többet állítani a világról, mint hogy ők nem Orbán. A pártok közötti választóvonal egyre kevésbé észrevehető, csupán gesztusok szintjén (ki szavazza meg az „LMBTQ törvényt” és ki nem) értékelhető.
Isten áldja a Momentumot, amiért kötötték az ebet a karóhoz és kiharcolták, hogy legalább a miniszterelnök-jelölt választásánál legyen második forduló. Így a választás hosszú évek után először végre nem csak a taktikázásról és az elveszett szavazatok hazugságáról szólt, most először elvesztették a pártok az irányítást és nem tudták zsarolni a szavazóikat – ahogy teszik azt már hosszú évek óta. Az előválasztáson a szavazók elmondhatták a véleményüket, de micsoda eredménnyel! Ez egy olyan verseny volt, amit hat párt rendezett saját magának és mindannyian kikaptak. Nem Márki-Zay verte meg őket, hanem mi, választók. Mi, akiknek elegünk volt a több, mint 10 éve tartó tehetetlen vergődésükből.
Az ellenzéki pártok legitimitása válságos az ellenzéki szavazók között, de sajnos az előválasztás faramuci voltából fakadóan – az egyéni jelöltek 1 fordulósak voltak, a listáról meg nem is szavazhattunk – a nyakunkon maradnak és úgy néz ki, még legalább négy évig csodálhatjuk a vergődésüket Orbán csapdájában.