Hajnali négy óra volt, amikor felkelt és a levegőt frissen főtt kávé illata töltötte meg. Mire kiért a konyhába, minden szépen elő volt készítve a számára. Nem szerette az új keletű flancos kávékat, a régi kotyogósban készült a kedvence. A ruhái frissen mosva, kikészítve várták őt az előszobában. Egy kis fonott kosárban oda voltak készítve a reggeli újságok. Fontos ember volt, így a nyomtatott sajtót mindig előre kézhez kapta. Erről is, csak úgy, mint a kávéról és a ruhákról is gondoskodtak számára a láthatatlan kis kezecskék.
Miután odaért a halastóhoz, a stégre kitette a horgászszékét és bekapcsolta a hordozható rádióját. Kikészítette a csalikat, a legszebbet pedig a horogra tűzte és bedobta. A botot letámasztotta és közben szépen, gondosan elővette a nyomtatott sajtó színe-javát tartalmazó kosarát.
A címlapon a klímaváltozást és az egyre valószínűbb ökológiai katasztrófát tárgyalták.
– Borzasztó! – Kiáltott fel hangosan.
Alaposan elolvasta a cikket, s közben igen elszontyolodott. Mennyi fájdalom, gonoszság és igazságtalanság van a világon. Ez ellen bizony tennie kéne az arra képeseknek, mert ha nem tesznek, abból bizony hatalmas gondok lesznek – gondolta magában. Milyen kár, hogy ő semmit sem tehet.
A másik újság címlapján a szegények helyzetét tárgyalták egy kilakoltatott család példáján keresztül.
– Ó, micsoda borzalom! – Kiáltott fel megint hangosan. – Szegény honfitársaink! Hát nincs senki, aki segíteni tudna nekik? – Majd körülnézett, de nem volt ott senki, hogy megnyugtató választ adjon a számára.
Bizony már nagyon szomorú volt a jövőt illetően, amikor végre egy pozitív újság került a keze ügyébe. A címlapon egy grafikon volt, amin egy nyíl felfelé mutatott. A függőleges tengely tetején az állt, hogy jó, az alján pedig az, hogy rossz. A vízszintes tengely elején az szerepelt, hogy régen, a végén pedig az, hogy most.
– Mennyivel jobb lett minden hirtelenjében! – Megint csak körülnézett, de nem volt ott sajnos senki sem, akivel az örömén osztozhatott volna.
Sokkal jobb lett a kedve, s mintegy égi jel, az úszó is végre megmozdult a víz felszínén. A hal nem adta könnyen magát, de sikerült leküzdenie.
– Ez nem az elveszett autonómiád, János! – Suttogta egy gonosz kis hang, miközben kiemelte a gyönyörű pontyot.
Egy pillanatra megdermedt. Néha szokta hallani ezt a hangot, de fogalma sincs, hogy mi lehet.
Újabb csali, újabb dobás, újabb remek újság. Egyszerre megint jó lett a kedve. Hiszen jobban élnek az emberek!
Kapás!
– Ez sem az elveszett autonómiád, János! – Immár hangosabban hallotta a gonosz kis hangot.
Lefagyott. Mi lehet ez?
Ez így ment késő délutánig, amikor is egy fekete Audi állt meg nem messze az úton és egy öltönyös ember szállt ki belőle. Mikor odaért, egy telefont nyújtott át, s csak ennyit szólt:
– Kövér László keresi.
A telefonban a főpap elmagyarázta neki, hogy aznap fog lejárni az aláírás határideje, úgyhogy megint fel kell mennie a várba. Megnyugtatta, hogy amikor hazaér a kunyhójába, akkor minden elő lesz készítve, a láthatatlan kis kezecskék gondoskodnak róla.
A Sándor-palotába érve – mert hogy ez a székhelye a Köztársasági Elnöki Hivatalnak – már jöttek is az asszisztensek, miniszterek, meg még a fene tudja, hogy kicsodák. Nem is érdekelte. Az irodájába érve új látvány fogadta. Az asztaláról eltűnt minden; a számítógépe és minden irata. Csupán egy ügyes kis mechanikus szerkezet volt ott, amiben egy toll volt. Az asszisztense elmagyarázta, hogy még egyszer, utoljára ezt a törvényt alá kell írnia, onnantól fogva az ügyes kis szerkezet lemásolja a kézírását és az fog aláírni helyette mindent.
– Hisz ez nagyszerű! – Örvendezett. – Több időm marad horgászni!
Ahogy közeledett a géphez, a hang hirtelen visszatért és üvölteni kezdett:
– Persze, csináld csak János! Nem kell az az autonómia!
Ahogy közelebb ért, a hang artikulátlan üvöltésre váltott, s közben a pulzusa az egekbe szökött. Ahogy aláírta a papírt, hirtelen csend lett, a hangot pedig azóta sem hallotta.