Azok a rohadt madarak

– Azok a rohadt fecskék! – kiáltotta a szomszéd egy hosszú bottal a kezében, ahogy épp megközelítette a tornácán félkészre épített fészkeket.
A jelenetet a saját kertemből néztem végig.
– Segíthetek? – ajánlottam fel magam erre a nemes célra. – Tudom milyen, amikor összeszarják a tornácot.
Körülbelül negyedóra alatt szépen levertük az összes fészek–kezdeményt.
– Miért bántják a fecskéket? – kérdezte egy járókelő.
– Hát önt nem zavarja, hogyha állandóan összeszarják a tornácát? Vagy ha hajnaltól már csipognak a fiókáik? Hogy alszik? – válaszolta a szomszédom.
– Én lakásban élek.
– Ja. Úgy könnyű. Hát tudja, ha nem az ön tornácát szarják össze, akkor nem érti – erőltetett egyfajta lekezelő mosolyt az arcára. – Ezek bonyolult dolgok. Na jó napot!
– Plusz, nem muszáj tűrnünk a madarak terrorizáló pihenés–ellenes csicsergését – erősítettem meg.
– Csicsergését? Bárcsak! Rikácsolását!!

A békákkal is meggyűlt a bajunk. Először a közeli patakparton szaporodtak el és hajnaltól már brekegtek. A békák! Hát hogy nincs jobb dolguk, mint állandóan brekegni?
– Hogy érti, hogy védettek? – kérdezte ingerülten egy középkorú nő a Kia Ceedje mellől. – Noel baszki, gyere már vissza! Most nem érek rá a hülyeségeidre! – kiáltott a gyereke után.
– Minden kétéltű és hüllő védett – válaszolta türelmetlenül a polgármester. – Nem irthatjuk ki a békákat a patakparton csak azért, mert önt zavarja. Csukja be az ablakot. És nem is érek rá ilyen hülyeségekre.
– Persze, hát nem az ön háza néz a patakpartra. Hogy aludjunk így?
– Már mondtam, csukják be az ablakot.
Az összegyűlt népes tömegben zúgolódás tört ki. A lakossági fórumnak vége lett, a polgármester beszállt a szolid G Mercijébe aztán elhajtott.
– Nekem már bejöttek a kertembe is a békák! – panaszolta valaki a patakpart mellől. – Egész éjszaka brekegnek! Miért kell ezeknek állandóan brekegniük?! – egyetértő panaszkodás volt a jutalma.
– Ja, én is ezt hallgatom.
– Ismerek egy fickót, állítólag tud hozni vízisiklókat. Azok majd szépen megeszik a békákat.
Így is lett. Egyik reggel egy lepukkant, régi Peugeot Partnerből kiszállt egy, az autójához illő öltözetű fickó és műanyag ládákat pakolt ki a patakpartra, amiből aztán több száz vízisiklót engedett ki. Majd körbejárta a környéket és a kerti tavakhoz is tett néhányat.
Már másnap hajnalban sokkal kevesebb brekegés volt és a probléma így néhány nap alatt megoldódott.
– Hát azért ez így sokkal jobb! – mondta egy hetven körüli fickó.
Jóllehet, később elszaporodtak a szúnyogok és egyéb rovarok, de arra a polgármester tudott kérni rendszeres permetezést. Remélhetőleg a békák soha többé nem jönnek vissza rontani az emberek pihenését.

– Megtennéd, hogy lenyírod azt a rohadt füvet? – mentem oda az utcában egy elhanyagolt házhoz. – Azt hiszed szeretnénk megtűrni egy ilyen rendezetlen kertet?
– Áh, nem kell aggódni, ez direkt ilyen. Az egyik részét a fűnek mindig nagyra hagyom, hogy aztán ott a bogarak túléljék és így összességében sokkal kevesebbet is kell öntözni a kertem.
– Gazos! – kiáltottam rá.
– Gazos bizony! – kiáltotta valaki az utcából, ahogy összegyűltünk a kertje körül.
– Persze, de hát nektek minden gaz. Nem vágom le.
– Vegyél példát a Vargáékról! – mondta haragosan valaki.
– Vargáék letérkövezték az egész kertjüket – köpte válaszul.
– És nagyon rendezetten is néz ki!
– Na jó, inkább foglalkozzatok a saját dolgaitokkal – mondta, majd bement a házába.
Éjszaka a híradóban bejelentették, hogy aszfaltozási és térkövezési programot hirdet a kormány. Mindenki, aki kéri, annak ingyen leaszfaltozzák vagy letérkövezik a kertjét. Rendkívül népszerű és így sikeres program lett, a környékünkön mindenki élt vele, kivéve azt az egy renitens gazost.
– Hallottad, hogy a gazos nemsokára elmegy nyaralni? – kérdezte a szomszédom. – Egyik nap leaszfaltozhatnánk a kertjét.
– Jó ötlet.
Meg is tettük, kértük a programot az ő kertjére is. A nyaralása után egy szót sem szólt hozzánk. Nem sokkal később egy rendes, idős házaspár költözött a helyére.
– Mindig is ilyen szép házról álmodtunk! – mondták. – Semmi zöld, se egy darab fa. Tökéletes!
Jóban lettünk.

Budapesten ezen a nyáron elkezdték végre letérkövezni az eddig kimaradt helyeket is.
– Végre kezd Magyarországhoz méltó kinézete lenni a városnak – mondtam egy munkatársamnak.
– Hah! Méhlegelő, meg a faszom!
A Duna–part mellett vezettünk két külön autóban és hívásban voltunk, hogy beszélgetni tudjunk. Jöttünk megnézni az új nagyszabású projektet, aminek keretében leaszfaltozzák a Dunát. Végre nem lesz szükség hidakra az átkeléshez.
– Képzeld el a nyomi sirályok fejét, mikor rájönnek, hogy nem szarhatják össze többé a rakpart környékén parkoló autókat!
Ezen aztán mindketten jót derültünk.

Egyik reggel a madarak idegesítő, jajveszékelő csipogására keltem. A szomszéd kivágta a régi óriási nagy fenyveseit.
– Felkeltettek a madarak? – kérdezte, miután a munkásokkal lekapcsoltatta a láncfűrészt.
– Igen. Állandóan csipognak, de szerencsére a láncfűrész hangja egy kicsit elnyomta.
Vigyorral az arcunkon néztük végig, ahogy a fenyők eltűnnek a kertjéből.
– Kell az új kocsibeálló – magyarázta. – Vettem egy új elektromos SUV–ot, azzal fogok járni dolgozni. Ráadásul a fák miatt nem jutott elég napfény a tetőre, és a napelemek így nem tudtak eleget termelni. Ja, és a legjobb – nevetett fel – a rohadt madaraktól is megszabadulok.
– Tök jó, és így végre nem szarják össze az autód!
Miután nála végeztek a munkások, áthívtam őket magamhoz és az összes fát kivágattam velük a kertemből.
– Egy gallyat se hagyjatok! – röhögtem.
Ők is röhögtek. Mindenki röhögött. Csak azok a rohadt madarak rikácsoltak.