Társas

Az idő kérlelhetetlenül, malomkerékként őrölte szét minden kapcsolatomat az évek során. Minden nap egy kicsivel rövidebbnek tűnt, mint az előző és a világ egész egyszerűen csak átlépett felettünk anélkül, hogy észrevettük volna. Haverok, barátok, ismerősök, munkatársak, szomszédok, mind csak jöttek–mentek és valójában nem szenteltünk egymásra több figyelmet, mint a buszmegállóban velünk együtt váró társunkra. Azazhogy talán még a semennyinél is kevesebbet, már ha ez lehetséges.

Az utóbbi időben elkezdtem beszélgetni egy régi barátommal, Robival, akiről kiderült, hogy van egy társasozó ismerősi köre, ahova meghívott. Mivel kétségbeesetten próbáltam a szociális hálómon javítani, ezért kaptam az alkalmon.
– Ne úgy gondolj erre, hogy mindenkit ismerek. Én is csak úgy eljárkálgatok másokhoz. Néha én is áthívok embereket és mindig mások jönnek. Akkor akarsz jönni? – vetette fel.
– Ja, persze.

Egész nap a nagy estére készültem. Még fodrászhoz is elmentem reggel, hogy jó benyomást tegyek rájuk. Taxival érkeztem a megadott címre. A kissé lepukkant belvárosi polgári ház csalódást keltő volt. A liften egy kézzel írott cetli hirdette: „Nem működik!”. A papír zsíros lehetett, mert a filc bizonyos helyeken nem fogott. A lépcsőházra bőven ráfért volna már, hogy újravakolják. Hogy tudnak emberek ilyen helyen élni?
Ahogy elindultam a lépcsőn a második emeletre, lábaim fájdalmasan juttatták eszembe, hogy a régi polgári házakban valahogy mindig fárasztóbb felmenni és mintha a lépcsők is keményebbek lennének.
A lakása bejárati ajtaja a gang egyik sarkából nyílt, elég sötét volt, mivel nem volt utcafrontra nyíló ablaka. Kissé mintha dohos is lett volna a levegő.
– Szia! – köszöntött miután ajtót nyitott.
Egy, az időtől már kifakult és itt–ott kikopott kék farmert hordott, illetve egy nyúzott sárga pólót.
– Itt laksz? – kérdeztem.
– Hát, itt – mondta kissé szégyenlősen.
– Aha. Nem rossz.
– Te vagy az első! – próbálta terelni a témát. – Na gyere.
A bejárati ajtótól balra volt egy aprócska konyha.
– Ez asszem egy spájz volt igazából, de a lakásokat szétválasztották, aztán mamámék konyhát csináltak belőle – vázolta a kis konyha történetét.
Kérdőn nézett rám, majd miután nem mondtam semmit, bemutatta az italkínálatot. Kóla, sör, szénsavas ásványvíz.
– Ja és csapvizet nem nagyon szoktam inni, nem nagyon bízom benne, hogy az ólomcsöveket kicserélték volna. Meg, ami azt illeti – mosolyodott el – az arzéntól is tartok.
– Ja, ne is mondd, az arzén – de nem nagyon figyeltem.
A lakását mértem fel, aztán leültem a kanapéjára és szótlanul vártunk.

Elsőként egy menedzser kinézetű fickó érkezett. Szép slim fit ruha volt rajta. Bemutatkoztunk egymásnak, felállás, kézfogás, kínos csend majd mind helyet foglaltunk.
– Hogy vagy? – próbálta megtörni a csendet Robi.
– Hát megvagyok – felelte.
Érdemben nem beszélgettünk hármasban sem. Nem épp erre számít az ember ennyi idő után, de ha feloldódunk, jobb lesz. Vártunk.

Befutott egy hosszú hajú fiatalabb srác farmer–póló kombóban. A pólóján ez szerepelt: „BEIJING 2022 – FAKE SNOW. REAL GENOCIDE.” A cipője egyes részeken tisztább, más részeken piszkosabb volt, mintha megpróbálta volna letisztítani a találkozó előtt, de aztán félúton megunta volna.
Újabb kínos csönd.
– A barátnőd is eljött? – kérdezte tőlem Robi.
– Most épp nincs.
– „Most épp nincs” – ízlelgette az imént elhangzott mondatot. – Baszki, mintha valami tárgy lenne! – nevetett és rácsapott a vállamra.
Valamiféle mosolyt erőltetett az arcára és átfordult az új hogyishívják vendégéhez.
– Mi ez a póló? – kérdezte.
– Nincs meg a 2022–es téli olimpia?
– Nincs.

Azelőtt jöttek meg a többiek, hogy belekezdhetett volna, így elmaradt az előadása a kínai átnevelőtáborokról.
Amikor valaki megjött, mindig lezajlott egy rövid ismertető.
– Ő itt Sára, ő kamionsofőr. Ő itt Peti. Ő itt Zoli.
Amúgy sem jegyeztem meg a nevüket. Majd a játék végére talán memorizálom.
– Ez egy új társasjáték – kezdte. – A szabályok rendkívül egyszerűek. Mivel nyolcan vagyunk, kétfős csapatokat alkotunk és aztán a hatszögletű játékmezőkön kell navigálnunk. Az irányt a csapat dönti el, hogy mennyit lépünk, pedig a dobókocka. A mezőkhöz tartozik egy kérdéskártya, amiket meg kell válaszolni. Aki jól válaszol, az pluszpontot kap.
– Ezenkívül van egy közös bábú – folytatta –, a Mi Bábú, hogy az merre menjen tovább, arról közösen döntünk. Magyarul szavazunk róla. A Mi Bábú minden mezőn bónuszokat képes adni, ha megáll például ezen – rámutatott egy mezőre, amin egy óra szerepelt –, akkor több időnk van a kérdések megválaszolására, más mezők adhatnak több pontot, meg ilyenek.
– Ennyi? – kérdezte valamelyikük.
– Ennyi.
– Hát ezt hamarabb is mondhattad volna – erre felállt és se szó, se beszéd, elment.
Próbált jó képet vágni hozzá, de valójában kissé megalázva érezhette magát. Ezután kisorsoltuk a csapatokat: piros, kék, zöld, sárga. A Mi Bábú fekete volt. Heten maradtunk, majdnem pont meglett volna a négyszer kettő.
– Te – mutatott rám Robi – fogod felolvasni a kérdéskártyákon szereplő kérdéseket.
– Oké.

Elsőként a piros csapat léphetett, de egyből bonyodalomba ütköztek, ugyanis pont az asztal sarkánál ültek.
– Hogy érted, hogy jobbra akarsz menni? Nekem az előrefelé van! – közölte idegesen a piros csapat egyik játékosa.
– Persze, mert a balomon ülsz, derékszögben hozzánk képest! – jött a válasz.
– Komolyan, az agyam eldobom, csak lépjetek már baszki – mondta valaki egy másik csapatból.

Sikerült lépniük.
– Hány fokon forr a víz? – olvastam fel a kérdést.
– Száz fokon.
– Dehogy száz fokon! Celsius vagy Fahrenheit?
– Celsius – mondtam.
– Nézd már meg a lapon.
– Az előbb néztem meg – de azért rápillantottam a lapra. Nem tudtam elolvasni.
– Na, mit ír?
– Hát nem tudom elolvasni. Az előbb száz fok volt ideírva.
– Akkor száz fok, de valójában ez légköri nyomás kérdése.
– Nyilvánvalóan normális légköri nyomásról van szó – válaszolta neki a csapattársa.
– Hogy érted, hogy normális? Tudnád specifikálni?
– Olyanon, ahol épp ülünk. Te amúgy mit is dolgozol?
– A kártyán az előbb még száz szerepelt, tehát jó a válasz – vágtam közbe és próbáltam visszaterelni a figyelmet a játékra. – Léphettek. Következő csa… – mutattam két srácra, akiknek már mind elfelejtettem a nevét, de a jól válaszoló csapat egyik tagja felállt.
– Kamionsofőrként, de esküszöm, gyere velem és megmutatom. – mondta ingerülten a csapattársának, majd Robi felé fordult. – Van egy vízforralód?
– Hát, van egy a konyhában – válaszolta kelletlenül.
Ezután átvonultunk a konyhához mind a heten, mivel a kis helységbe csak négyen fértek be, a többiek csak hallgatni tudták a történéseket. A kamionsofőr beállította a vízforralót száz fokra majd vártunk. Már percek teltek el és nem történt semmi.
– Na szóval, hogy is volt az a száz fok?
Egyikünk sem értette.
– Ja, mert gondolom azt hittétek, hogy a víz majd csak úgy tudja magától, hogy hány fokon kell forrnia, mi?
– Biztos rossz a vízforraló.
– Semmi baja – vágta közbe Robi, majd felnyitotta és belemártotta az ujját a vízbe. – Basszameg, de forró! – kapta el ordítva. – Hiszen ma reggel főztem vele vizet és felforralta – folytatta értetlenkedve.
– Aha, hát szerintem meg csak azt hitted, hogy felforralta – mondta a sofőr.
– Na hagyjál már – és megpróbálta melegebbre állítani, de ezeken száz fok a maximum.
Miért is lenne több, hisz száz fokon forr a víz, gondoltam. Elment a szerszámos szekrényhez, kivett egy infrás hőmérőt és lemérte vele a vizet.
– Száz fok – mindannyian megdöbbentünk, kivéve azt, aki vitatta. Ő most vigyorogva nézett ránk.

Visszaültünk az asztalhoz. Nem léphettek és pontot sem kaptak. Egyesek idegesen keresgéltek a Google–lel, egyesek a mesterséges intelligencia segítségét kérték, a többiek csak néztek ki a fejükből.
Ezután minden csapat, hasonlóan az elsőhöz, összeveszett az irányokon.
– Hogy érted, hogy felfelé akarsz lépni? Nem inkább előre? Ez egy egyszintes tábla!
– Nekem mindegy, akkor legyen előre.
Nagy nehezen sikerült mindegyik csapatnak leegyeztetnie, hogy mi az előre, a hátra, a jobbra és a balra.
– A vörös vagy a kék fény hullámhossza nagyobb? – kérdeztem.
– A vörösé.
– Helye… – kezdtem, de a lapon már megint nem tudtam elolvasni a válasz után a megfejtést.
– Hogy érted, hogy a vörösé? Na persze, van az a fény, amit vörösnek látunk, de számodra is ugyanolyan színű a vörös, mint számomra? – kellemetlenkedett az egyik nő.
– Jajj istenem…
– Nem jajj istenem, szerinted a te agyad ugyanazt a színt látja, mint az enyém? Mi van, hogyha az agyadban a kép az nekem a zöldnek felelne meg?
– Na jó, adjatok egy kék és egy vörös filcet – mondta a nő.
Marhára nem emlékszem a neveikre, gondoltam.
– Tessék – hozott Robi egy postairónt. – Ez jó lesz?
Ahogy átnyújtotta megnéztem a két végét és szép élénkpiros volt az egyik, és élénkkék a másik vége.
– Tökéletes. Most felrajzolok egy–egy csíkot két lapra úgy, hogy nem mondom meg, hogy melyik–melyik. Aztán odajöttök hozzám és megmondjátok, hogy melyik az – folytatta a nő.
Odahívott magához és megmutatta az első lapot.
– Ez piros.
Megmutatta a következőt.
– Ez kék. Vagyis… várj!
Megnéztem az előzőt. Amikor egymás mellett voltak, akkor mintha láttam volna a különbséget a két szín között egy pillanatra, de most nem tudtam megmondani, hogy melyik–melyik. Mindkettő pirosas is volt, meg kékes is.
– Na, melyik–melyik? – kérdezte diadalittasan a nő.
– Fingom sincs – válaszoltam kissé megtörten.
Végül aztán senki sem tudta megmondani, hogy melyik–melyik.

A valóság kezdett egyre távolibbnak érződni. Bizalmatlanul néztem körül a játékostársaimon. Egyre kevésbé kedveltem őket és kezdtek valahogy taszítani. Mintha ők is ezt érezték volna irányomba. Igazán már meg sem tudtam különböztetni őket egymástól. Az emberek egyre inkább hasonlítottak a régi manökenekre, azokra a próbababákra, amiknek absztrakt arcvonásaik voltak, mindenféle megkülönböztethető karakterjegyek nélkül.

– Mi a kérdés? – érintett meg egy műanyag kéz, kizökkentve a saját belső világomból.
A kezeken az ujjak össze voltak olvadva. Ránéztem, de nem tudtam megítélni, hogy ki az. Tényleg nem volt arca. Talán nekem sincs. Az a sok rohadt ruha, amit olyan aprólékosan próbáltam megjegyezni, az arcuk, a nevük és úgy általában a személyiségjegyeik helyett szintén nem jelentettek semmit. Nem volt rajtuk. Meztelen próbababákként ültük körbe az asztalt.
– Mi a kérdés – ismételtem el hangosan. – Ja igen – húztam egy kártyát.
– Mekkora a nehézségi gyorsulás a Földön?
– Még hogy nehézségi gyorsulás! – kiáltott fel az egyik manöken. – Ti még ezt elhiszitek?
Erre elindította a kezét a postairón felé. A föld és az egész ház elkezdett remegni. Ahogy közeledett a keze úgy egyre erősebben remegett és baljós előjelként morajlás jött mindenfelől. Milyen hangok ezek? Nem láttam, hogy mozogna a szájuk, hiszen nem is volt nekik, de mintha mindenki ordibált volna egymással is és velem is. Hirtelen sokkal több manöken volt a szobában, körülöttünk álltak és egymással is ordibáltak. Velünk is ordibáltak. Talán mintha ütötték is volna egymást. Nem volt színük, mert már nem voltak színek, az egész világ egyszerre volt rendkívül fakó és vibráló. Igazából egyik sem volt.
Majd elért a keze a postairónhoz, felemelte és elengedte. Nem történt semmi. Az asztal elnyelte a társast, a korábbi ordibálás és hangzavar síri csendnek tűnt a mostanihoz képest. Artikulálatlan, beazonosíthatatlan eredetű és irányú hang jött mindenfelől. Olyan érzés volt, mintha az asztal felrobbant volna és a robbanás ereje szétrepítené a társaságot, pedig nem is távolodtunk egymástól, de egyúttal, mintha zuhantunk és lebegtünk is volna. Nehéz volt megítélni.
Az a rohadt postairón meg csak lebegett előttem. Vagy zuhant? Hát, ha zuhan, akkor mondjuk én is zuhanok, ha meg lebeg, én is lebegek. Igazából egyiknek sincs értelme.

Kínosan, egyfajta pótcselekvésként próbáltam az ingem megigazítani ebben a meghatározhatatlan helyzetemben, de rá kellett jönnöm, hogy nincs is ingem.
Legalább arról a néhány alapvető dologról megegyezhettünk volna, hogy mi történik körülöttünk.