Brüsszel
Brüsszelben, a NATO főhadiszállása előtti téren tikkasztó meleg volt. A tér burkolata valósággal sugározta magából a forróságot. A bejárat előtt a tagállamok zászlói szél hiányában mozdulatlanul lógtak, alattuk viszont nagy volt a nyüzsgés. Ideges államfők és hivatalnokaik, hadseregparancsnokok és katonai kíséretük tódultak be az épületbe.
Néhány órája válságtanácsot hívtak össze, mert minden ország minden kéme egyöntetűen azt a jelentést tette, hogy Oroszország hamarosan nukleáris csapást mér Ukrajna több városára és a Baltikumban állomásoztatott NATO erőkre.
– Mindenki elfoglalta a helyét? – kérdezte Stoltenberg, a NATO főtitkára, mielőtt belekezdett volna a mondandójába.
– Nem, uram. A magyarokat nem találjuk.
– Hol a fenébe vannak? Keressék meg őket, az Isten szerelmére! – majd norvégul káromkodott egy ízeset.
Kint az újságírók idegesen gyülekeztek és folyamatosan faggattak bárkit, akit értek, hogy mi is történik egészen pontosan.
– Igaz, hogy Oroszország hajlandó atomfegyvereket bevetni? – kérdezte idegesen az egyik riporter.
– Kérem várják meg a tanácskozás végét és azután mindenkit tájékoztatunk a fejleményekről! – így hangzott a NATO szóvivő válasza minden egyes alkalommal, mikor kérdeztek tőle valamit.
– Egy német katona egyik TikTok videójából az derült ki, hogy elkezdték a mozgósítást minden tagállam területén.
– Kérem várják meg a tanácskozás végét és azután mindenkit tájékoztatunk a fejleményekről! – válaszolta udvariasan a szóvivő.
Egy ideges, remegő kezű attasé ment oda a főtitkárhoz és súgott valamit a fülébe, akinek a hallottaktól eltorzult az arca és újfent haragosnak hangzó norvég szavakat mondott.
– Uraim, most jelentették, hogy a magyarok nem Brüsszelbe jöttek, hanem Moszkvába mentek. Először nem tűnt fel senkinek, mert Szijjártó már egy hete Moszkvában van, azt hitték, hogy újabb magyar küldöttség megy, de valójában a teljes magyar kormány odarepült.
Moszkva
Szergej Viktorovics Lavrov, az Oroszországi Föderáció külügyminisztere zaklatottan rótta a köröket a Kremlben található díszes irodájában. Gondterhelt, stresszes ember benyomását keltette. Ideges pillantásokat vetett minden kör végén a faliórák valamelyikére. Az utóbbi napokban nagy volt a felfordulás Moszkvában. Katonai helikopterek repültek mindenfelé, valamint nagy számban megjelentek a katonák a Kreml környékén.
Megcsörrent a telefon. Végre, gondolta Lavrov. Felvette a telefont és figyelmesen hallgatott.
– Igen, elnök úr. Értettem, elnök úr. Természetesen, elnök úr.
Megigazította a zakóját és kilépett az irodájából. Lenézett az egyik székre, ahol leghűségesebb barátja, szolgája és tanítványa a látványára azonnal kihúzta magát. Szijjártó Péter mosolygós arca mögött egy ideges ember ábrázata rejtőzött, de látszott, hogy legkedvesebb pajtásának látványára jobban érzi magát.
– Petrovics! – kiáltott rá Lavrov, mire Szijjártó felállt.
– Да! – válaszolta lelkesen.
– Indulunk.
Elsétáltak egy lifthez és a szokásosnál mélyebbre mentek. A lift egy alagútba vitte őket, ahol a Budapestről már jól ismert felújított hármas metróéval megegyező típusú szovjet metrókocsi várta őket. A létesítmény egyértelműen kormányzati célokat szolgált.
– Ez a kedvenc metróm! – közölte gyermeki örömmel Szijjártó Lavrovval, amit ő egy mosolygós biccentéssel jutalmazott.
Néhány perc roppant kényelmes utazás után megérkeztek egy állomásra, amelynek az ajtaja fölé azt írták: Nemzeti Védelmi Irányító Központ. Az alacsony belmagasságú állomás semmiben sem emlékeztetett a fényűző moszkvai metróállomásokra.
Némi gyaloglás után egy földalatti bunkerben megérkeztek az úti céljukhoz, egy terem bejáratához. Lavrov jelezte Szijjártónak, hogy maradjon kint, majd bement. A folyosón ott ült Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, aki idegesen nyalogatta és harapdálta a száját és tördelte a kezét. Mellette volt a falfehér Rogán, akiről az ábrázata alapján azt sem lehetett volna megmondani, hogy él-e egyáltalán. Szijjártónak sokáig kellett néznie, mire észrevette, hogy lélegzik, csak nagyon lassan.
Az elnök épp telefonon egyeztetett. Szavai súlyosan nehezedtek a teremre. Az orosz nukleáris arzenál készenlétbe helyezésére adott parancsot. A telefon hirtelen akkorát csattant a kagylón, hogy többen is összerezzentek. Kint Szijjártó annyira megijedt, hogy megfogta a mellette ülő Orbán kezét, aki megnyugtatásul gyöngéden szorított a fogáson. Putyin nem nézett azonnal senkire a teremben. Előbb jegyzetelt, majd a jobbján ülő ismeretlen nőnek súgott valamit. Azután a nő felállt és kisietett a teremből.
– Lavrov! Elhitték már a nyugatiak, hogy hajlandóak vagyunk bevetni a fegyvereket?
– Igen, elnök úr. Válságtanácsot tartanak a NATO főhadiszállásán.
Putyin egy biccentéssel vette tudomásul.
– Orlov! Hogy állunk? Erőt kell demonstrálnunk, hogy féljenek.
Anton Orlovot Putyin személyesen nevezte ki az Elnök Nukleáris Fegyverekét Felelős Biztosának. Feladata a nukleáris arzenál előkészítése és állapotának felmérése volt. Nem rég egy olyan üzenetet kapott, amitől láthatóan rosszul lett. Az arca rózsaszínné vált és kissé felpüffedt.
– Mi… mi… – dadogta elfúló hangon. – Hát mi – a szavait alig lehetett érteni. Úgy beszélt, mint aki nem rég szívinfarktust kapott.
Putyin idegesen kopogott az asztalon egy tollal és közben egy pillanatig sem vette le a tekintetét Orlovról.
– Hát mi nem… mi nem tudjuk… – arca riadt volt és kétségbeesetten és mint egy kisdiák, segítségért kutatva nézett körül a teremben.
Az elnök egyedül az ehhez hasonló szituációkban volt hajlandó némi érzelmet kimutatni. És az arcán megmutatkozó harag még a számtalan plasztikai kezelés ellenére is (vagy talán pont amiatt) a világ legrémisztőbb arckifejezése volt.
– Mit nem tudtok, Orlov?
– Mi nem tudjuk… nem tudjuk, hogy hol… – úgy nézett ki, mint aki kezd beletörődni a sorsába. – Szóval mi nem tudjuk, hogy hol vannak a robbanófejek. Csak a tengeralattjáróink maradtak, de az azokon lévő robbanófejek nem biztos, hogy mind működnek – hadarta, hogy minél hamarabb a végére érjen, és jól tette, mert ezután valószínűleg soha többé nem lesz képes elmondani egyetlen mondatot sem.
A levegő valósággal megfagyott a teremben. A csönd félelmetes és nyomasztó volt. Percekig tartott. Putyin arcán eközben az érzelmek széles választéka futott végig. Hirtelen igazán jókedvűen, mint akinek semmi gondja sincs, elkezdett nevetni. A nevetés annyira hangos és rémisztő volt, hogy páran elsírták magukat. A termen kívül is hallották a nevetést, aminek hatására Szijjártó olyan erősen szorította Orbán kezét, amennyire csak bírta.
Látták már az elnököt nevetni forgatáson, újságírók előtt, diplomáciai tanácskozáson, de nem látták még őt tényleg nevetni. Az elnök nem nevetett úgy igazán soha. Idáig.
– Akkor inkább mindet kilőjük, a szárazföldieket robbanófejek nélkül – mondta végül.