Terror

Úgy volt, hogy azért jövök a Börzsönybe, hogy kivonjam magam a világ szűnni nem akaró nyugtalanságából. A szállásom tipikus régi sátortetős vendégház, országszerte bármerre találni ilyet. A házat erdő veszi körül, és azon kívül, hogy néha egy-egy hangosabb motor bőgése hallatszódik, semmit sem érzékelni a közeli országút zajából.
A ház belülről megrekedt valahol a nyolcvanas évek hazai dizájnjánál, de egyébként semmi kivetnivalót nem találok benne. Első lépésként kikapcsolom a telefonom és beteszem a bejárati ajtó melletti komód fiókjába. Tulajdonképpen az, hogy folyamatosan elérhető vagyok, hogy állandóan értesítéseket kapok, teszi tönkre az életem. Az ember már nem tud úgy fürdeni sem, hogy ne azon kattogna az agya, hogy milyen értesítéseket kapott, milyen reakciókat az üzeneteire a barátaitól.

Így aztán a telefonom terrorjától megszabadulva egész nap az erdőt járom és csak sötétedésre érek vissza. Először főzök egy zöld teát, majd kiveszem a hűtőből a még otthon készített szendvicsem, ráteszem egy tányérra és odaülök vele az asztalhoz.
Épp harapnék bele a szendvicsbe, amikor a tányér mellett felvillan a telefonom: valaki írt nekem. Kihagy egy ütemet a szívem. Hogy lehetséges ez? Hiszen kikapcsoltam és betettem a fiókba. Valaki más is lenne itt? Márpedig ez az enyém.
Odafutok a komódhoz, de mielőtt kinyitnám, visszafordulok az asztalhoz, hogy megnézzem az ott heverő telefont. Nincs ott. A fiókban valami rezeg, majd csörög. Remegő kézzel nyúlok, hogy kinyissam, ám mielőtt elérném, kinyílik és a telefon szabályosan beleugrik a tenyerembe. Felordítok és próbálom lerázni, de hiába, hozzátapadt a kezemhez és sehogy sem akar lejönni. A konyhapultról elveszek egy kenőkést és nagy nehezen lefeszegetem vele a tenyeremről. Az alsó élére érkezik és a kijelzőjével felém megáll, majd elindul rajta egy reklám. A reklám szerint sokkal boldogabb lennék, ha nem azt a margarint venném, amit szoktam.

Kifutok a házból az erdő felé, ám néhány lépés után elbotlok a saját lábamban és elterülök a fűben. A telefonom mellém repül és egy másik reklám megy rajta, ami szerint, ha előfizetnék egy szolgáltatásra, akkor sokkal szabadabban tudnék filmeket nézni.

Minden erőmet összeszedve becsukom a szemem és rámarkolok a telefonra és felülök. Küszködik, rezeg csipog, reklámokkal és értesítésekkel vág vissza, de nem engedem el. Szorítom, amennyire csak tudom, de semmi sem történik. Végül ránézek a kijelzőre, hogy kikapcsolhassam. Egy üzenetben küldött link nyílt meg rajta a böngészőben, de semmit sem látni a felugró ablak miatt.
– Fogadd el az adatkezelési nyilatkozatot! – szól rám a telefonom.
– Hagyj békén! – kiáltom, és elhajítom, az azonban megáll a levegőben és odalebeg az arcom elé.
A kijelzője átvált osztott képernyős nézetbe és az egyik felén rövid videókat pörget, a másik felén reklámokat, de a rövid videók is ketté vannak osztva. A telefon egyre közelebb ér a fejemhez és én már semmi mást sem látok.
Kinyúlok érte, megfogom és megállás nélkül pörgetem a videókat és az ismerőseim képeit. Lájk, lájk, lájk. Nevetős fejjel reagálok a nekem küldött üzenetekre, hogy tudják, vicces volt. Pedig már egyáltalán nem is érzek semmit. A szöveges posztokra mérgesen reagálok, hiszen az algoritmus csak olyanokat tesz elém, amiktől felmegy bennem a pumpa. Eközben a telefon hátuljából apró csápok nőnek ki, de nem foglalkozom velük.

Így ülök ott reggelig a fűben, mire az ujjaim már úgy elfáradtak, hogy nem bírom tovább.
– Ne hagyd abba! – követeli és kiad néhány értesítési hangot.
– De már nem bírom! – válaszolom sírva. – Kérlek, hagyj békén! – és elfekszem a fűben. – Csak hadd legyek egy kicsit magamban.
A telefon a csápjaival felmászik a fejemre és a villódzó kijelzőjével az arcom fölé hajol.
– Pedig te már nem is létezel! Csak az algoritmus! – mondja.
– Csak az algoritmus. – válaszolom elfúló hangon.

Ezután a kijelzője odatapad a szemeim elé és eggyé válunk.