Lóhalálában érkezem a Keleti pályaudvarhoz a négyes metró felől. Legnagyobb meglepetésemre senki sincs a pályaudvar területén, sőt, az aluljáróban sincsenek emberek. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből, hátha hallok valami furcsát és hallok is, illetve pont az a furcsa, hogy nem hallok semmit. A Keleti környéke sosem csendes.
Alul a Fornetti és a jegypénztárak is zárva. Ez szívás, mert online nem töltött be a MÁV-Start oldala, ami egyébként a MÁV-csoport oldala a főmenü alapján, de igazából a jegy.mav.hu linken jön be, viszont az oldal címébe még mindig a MÁV-Start van kiírva. Ahogy a régi változata, az ELVIRA sem jött be, ami pedig az elvira.mav-start.hu oldalon érhető el. Az egésznek persze semmi értelme, miért hirdeti magát a jegy.mav.hu úgy, mint a MÁV-Start új Elvirája, ha közben az oldalon MÁV-csoportot ír és a régi ELVIRA tölt be a mav-start.hu domain alatt? Persze, minek volt itt bármikor is értelme?
Felsietek a lépcsőkön a kioszkokhoz, de nem működnek. Naná, hogy nem működnek. Az induló és érkező vonatokat jelző ezer éves központi panelen sincs semmi. Biztos megette a fene. Lassan már mindent megevett a fene. Az épületet biztosan. Körülnézek és az újságosok, pékségek, trafikok mind zárva. Ugyan trafiknak hívom őket, ami igazából a dohányárus kevésbé egészségtelennek hangzó megnevezése, de valójában már nem árulnak dohányárut. Igazából nem is trafikok, csak a név valahogy rajtuk maradt, de a lényege elveszett. Szép lassan ez itthon a legtöbb dologra igaz. Például a MÁV-ra is, mert legnagyobb meglepetésemre, egyetlen vonat sem áll a peronoknál.
Távolról egy magas, fekete ruhás alakot látok botorkálni az ötös vágány felé.
Közelebb érve látom, hogy szép tiszta és rászabott öltönye van. Leszegett fejjel járkál és nem néz rám egy pillanatra sem. Több percet töltünk el így. Ő egy néhány méter átmérőjű kört jár be, én pedig állok egy helyben, de egy pillantásra sem méltat.
– Elnézést! – köszönök rá kissé rekedtes hanggal az idegességtől, mire végül komótosan rám emeli a tekintetét, de nem szól semmit. Megint megtesz néhány kört.
– Elnézést! – mondom kicsit összeszedettebben, de még idegesebben, mikor épp szembejön. – Nem tudja, hogy jár-e a vonat? Mármint, bármelyik vonat, mert jegyet sem lehet venni és vonatot sem látok.
– Vonat? Innen? Már ugyan miért indulna épp innen vonat? – kérdezi a lehető legnagyobb értetlenséggel.
– Hogyhogy miért? – fakadok ki egy kicsivel magasabb hangszínnel, mint szeretnék. – Hát azért, mert ez egy pályaudvar.
– Ugyan – mondja halkan, leszegett fejjel és tovább rója a köröket.
Néhány percig állunk ugyanúgy, ahogy eddig, majd megáll és rám néz.
– Ön egyébként miért van itt?
– Utazni szeretnék.
– Csakugyan? És mivel?
– Vonattal.
– Vonattal! Épp innen? Hiszen mint láthatja, innen nem indulnak vonatok. Ami azt illeti sehonnan sem indulnak vonatok.
– De… – próbálnék szóhoz jutni, ám ő feltartja az egyik mutatóujját.
– Á-á! Nyomatékosan megkérem, hogy ne akarjon vonattal utazni.
– De miért ne?
– Mert az utasokkal csak a baj van! – kezd bele némi ingerültséggel. – Például ha késik a vonat, akkor problémáznak. Vagy ha nincs klíma! Elhiszi ezt? Hát húzza le az ablakot a drága utas. Vagy ha például a vonat el sem tud indulni. Na, aztán akkor mi van? Miért lenne az probléma? Múltkor kimaradt két Békéscsabáról induló vonat és az utasok mindenféle panaszt tettek, meg visszakérték a jegyek árát. Nem, drága uram, nem jók az utasok. Csak a gond van velük. És hogy vállaljuk ilyen forróságban, mint ami idén nyáron volt, hogy nem lesz valakinek problémája? – mondta nagy fejcsóválások közepette. – Úgy döntöttem, hogy aki utazni akar, az ne vonattal menjen!
– És tudja mi a legjobb? – folytatja lelkesen, mosolyogva egy lélegzetvételnyi szünet után. – Ha nincs utas, nincs szükség alkalmazottakra sem! Tudja, hogy mennyi pénzt meg lehet így spórolni? – kérdezi a végén, de nem hinném, hogy választ várna.
– Miért, ön kicsoda? – kérdezem tőle.
– Én vagyok a Közlekedési Minisztérium – húzta ki magát büszkén az alak.
– Ön? – kérdeztem már megint magasabb hangszínnel, mint szerettem volna. – Hiszen az egy intézmény! Ön csak a miniszter lehet!
– Ugyan – legyint erre a Minisztérium.
Újra csak a köröket rója, majd rám néz.
– Arra szeretném megkérni, hogy hagyja el az állomás területét – ezt már parancsoló hangnemben mondja.
– De miért?
– Nos, tudja, az új nyitvatartási rend szerint este nyolctól reggel nyolcig zárva vagyunk.
– De most délután van – válaszolom hitetlenkedve.
– Ja igen. Reggel nyolctól este nyolcig viszont tilos a pályaudvar területén tartózkodni.
– De utazni szeretnék!
– Jegye van?
– Hogy lenne! Hiszen jegyet sem lehet venni – mondom sipítva és megszeppenek a saját hangomtól.
– Hát akkor meg! Vegyen autót! – legyint türelmetlenül. – Vagy használjon buszt. Bánom is én.
– A buszok még járnak?
– Azok, amiket a Volán indított, már nem. A többi igen.
– Hát ez nem igaz – mondom immár végre nem sipító hangon, inkább amolyan haragosan.
– Látja! Látja! Magukkal utasokkal mindig csak a gond van! Nem hagyják az embert dolgozni!