A könyvben szereplő karakterek arcát az elején számomra mindig homály fedi. Egy szereplő a megismerkedésünk pillanatában nem több puszta sziluettnél, egy távoli alaknál a ködfátylon túl. Aztán ahogy többet tudok meg róla, úgy válik egyre tisztábbá és néha, a történet végére, élettelibbnek tűnik az élőknél is.
A Bűn és bűnhődésben megismerkedhetünk a nagyszerű Raszkolnyikovval, aki a Nagy Ember ideálja – még ha nem is mindenkinek tűnik fel első vagy második olvasásra. Ahogy haladunk előre, a történet úgy bontja ki Raszkolnyikov elméjének mélységeit. Megtudhatjuk tőle, hogy az Igazi Nagyság mi mindent megtehet és hogy az olyan szerencséseknek, mint ő, megadatott, hogy átvezessenek minket a viharos időkön. Morál fölött állnak ők, hiszen a nagyságot az erkölcs gúzsba köti, megbéklyózza, lefogja és elnyomja. Nem lehet így több a Hatalmas Ember, mint az anyja csecsén lógó magatehetetlen pólyás. Az ilyen Pompás Emberek nem csak maguknak tartoznak felelősséggel és nem is pusztán koruk társadalmának, hanem a világnak is. Etikátlan lenne, ha nem élnének nagyszerűségükkel.
Ezek az emberek értik igazán a világot. Nyitott szemmel járnak és rácsodálkoznak az egyszerű halandók szánalmas piszlicsáré ügyeire. Nem gondolhatnak mást, csupán azt, hogy a szegény halandó ember nem más, mint szánalmas formája a létezésnek.
Ó, bizony, a nagyság megértéséhez szintén nagyságra van szükség, így nem is való mindenkinek ez a remekmű! Az egyszerű talpas nem érti és nem is értheti, hogyan vezetik át őt a szebb világba – már ha megéri ezt az utat. A közember talán nem más, mint ballaszt a Magasabb Rendűek számára, és a magasabb rendűségüket semmi más sem példázza jobban, mint az a tény, hogy ennek ellenére időt szánnak rájuk értékes életükből. Bizony, Raszkolnyikov is ilyen ember, és bár sokan nem értették, de valójában megváltotta ő az áldozatait.
Nem kellett sokat olvasnom a könyvből, hogy kristálytisztán lássam őt magam előtt: én voltam. Dosztojevszkij látta az embert, aki nagy dolgokat képes végrehajtani. Látott engem, és én pedig látom őt. Én is ilyen ember vagyok, undorodom a köznép középszerű gagyiságától, az apró-cseprő ügyeiktől, hogy alig látnak túl önnön szerepükön a létezésben – azazhogy a semmin.
Undorodom magamtól, ahogy undorodom Raszkolnyikovtól is, ettől a pökhendi fellengzős léha embertől, aki okosabbnak hiszi magát mindenkinél, de valójában csak egy pitiáner, hitvány gazember, akinek az egyetlen sikere életében, hogy írt egy cikket, az isten tudja hova. Ettől a könnyelmű, balféktől, aki az egyetemet sem volt képes befejezni és a nagysága valójában nem terjed túl dohos szobájának málladozó falain, ahol a korhadozó asztalánál éhesen és betegen képzelődik a külvilágról, amelyben nem más Ő, mint egy töpörödött emberi roncs. Nevetséges és szánalmas ember vagy te, Raszkolnyikov, ó Legnagyobbak Legnagyobbika.
Az olvasó itt a könyvről szeretett volna egyébként olvasni? De miért? Mikor egy olyan nagyszerű ember gondolatait is megismerheti, mint amilyen én vagyok.