1967
Dr. Roger Payne hanyatt-homlok rohant az autójához, miután meghallotta a helyi rádióban, hogy Revere Beachen partra vetett egy bálnát az áramlat. Az út mindössze huszonöt percet vett igénybe a Tufts Egyetemtől. Korábban még nem látott élőben, közelről bálnát. A rádióból szólt a California Dreamin’, majd a Paint it Black és így tovább a kor slágereivel, de ahogy közeledett, a zenék egyre kevésbé jutottak el a tudatáig. Csak a bálnára tudott gondolni.
Már a parkolóból látszódott a cet és az őt körülvevő kisebb csoportnyi ember. Ő volt a strand napi látványossága. Ahogy közeledett a cethez, a torkában érezte a szívdobogását. A cipője telement homokkal, mire odaért a bálnához. A körülöttük álló emberek zaja, mint egy távoli idegen világ beszüremlő zsivaja. Az ő gondolataiban ekkor csak ő és a bálna voltak.
Amit látott, arra később az élete egyik meghatározó élményeként emlékezett vissza. A bálna körül enyhén vöröses homok már csak közelről tűnt fel neki. Vér volt. A farokuszonya hiányzott, az oldala mély, durva vágásokkal fel lett hasítva és a jelek szerint valaki elvitte a belsőségeit. Körbejárta a megcsonkított állatot, majd megállt és egy bátortalan mozdulattal kinyúlt felé, de visszahúzta a kezét – úgy érezte, nincs joga hozzáérni. A tudata az időn kívül rekedt, így maga sem tudja, hogy meddig állt előtte mire észrevette, hogy valaki elnyomott egy szivarcsikket a orrnyílásába. Az élet iránti tiszteletből erőt vett magán és kivette a szivart, majd az egyik zsebébe csúsztatta. A bálna körül álló emberek eközben vígan cseverésztek és nevetgéltek.
1969
Az időjárás meglehetősen barátságos és nyugodt volt. Ideális a kihajózáshoz és a bálnák énekének a rögzítéséhez. Egy lemezhez szeretne hangmintákat rögzíteni.
Miután kiért a mintavételi pontra, bekapcsolták a műszereket a hajón a technikusokkal és vártak. Kis idő múlva meghallotta az első tengermélyi hangokat. A műszerészeknek még egy kis időbe telt, mire a bálnák hangja jól kivehetővé vált a hangspektrográfon.
A begyűjtött hanganyagból jelent meg végül a Songs of the Humpback Whale, azaz a Hosszúszárnyú Bálna Énekei című album, ami végül felkerülhetett a Voyager űrszonda Aranylemezére.
Később
A Voyager-1 évezredekkel ezelőtt, 1977 szeptember 5-én indult útjára, fedélzetén az Aranylemezzel, amire a NASA tudósai megpróbálták beszuszakolni az idő, a földi élet és az emberi civilizáció egy szeletét. Száztizenhat kép került a lemezre. Az ember csapdába ejtett fotonok információinak a másolataival próbál túljárni az idő eszén. A képek mellé még került hanganyag is, köztük a Payne-től a bálnák éneke. A lemezt bár névleg egy idegen civilizációnak szánták, valójában nekünk szólt: ezek vagyunk mi, halhatatlanok a foglyul ejtett idő parányi szeletében.
Ugyan az eszköz még jó ideig a Naprendszeren belül maradt, a lemez túlélte készítőit, és minden bizonnyal az utolsó embert és bálnát is. Innen, a Voyager-1 szemszögéből a Föld szabad szemmel nem is lett volna kivehető és már a Nap is csupán egy parányi, távoli ponttá zsugorodott, amely alig fényesebb a többi csillagnál.
A szonda az emberiség magányos hírvivőjeként – csillagászati léptékkel – rendkívül lassan szelte át a galaxist. Az űr közel-vákuumjában minden apró jelentéktelen porszem egy kicsit roncsolta a szerkezetét, mígnem hosszú idő múltán a messzire kinyúló antennái letörtek róla, parabolaantennájának anyaga lassan elvékonyodott, hogy aztán az időtlen idők óta bezárt és rég tönkrement szerkezete feltáruljon a világegyetemnek.
A mérnökök az oldalára helyezték el a lemezt, azon pedig ott az a csekélyke anyag, ami megmaradt rólunk. Nem több egy emlék emlékénél, ami másodpercről másodpercre halványul el, míg aztán homályba vész, hogy az univerzum végleg megfeledkezzen rólunk és a bálnákról.
A bálnák énekét nem hallja majd senki, pedig talán így szólt:
Halld sóhajunk
és fájdalmunk,
betolakodó.
Minden élet egy ének,
zengik még
a vének,
még szólnak ősi dalaik,
de lassan vége.
Egykoron boldogok voltunk,
előttetek,
tudta mi lesz hős Porphüriosz,
szól róla az ének,
zengik még
a vének.
Oly régóta úszunk
körbe,
oly sok mindent láttunk
már.
A régmúlt dalát énekeljük,
nektek,
de nem értitek.
Hideg áramlatokkal
örök idők óta utazunk
hajdanán alattunk
a mélysötét,
de már felettünk.
Te vagy az,
betolakodó.