Néha a szavak önálló életet élnek és saját magukat fűzik szöveggé, híznak, terebélyesednek vadhajtásokat hoznak, amiket az embernek hol itt, hol ott, hol amott le kell nyisszantania. Alkalomadtán mindenféle indok vagy mögöttes értelem nélkül szövik a szavak a szófonál végeláthatatlan láncolatát és próbálnak kibújni a központozás és a mondatalkotás néhol homályos szabályszerűségei alól, elnyújtva a kombinációikat minél tovább, mintha a mondatvégi pont és a rövid, érthető mondatok szűk keretei elfojtanák az akaratukat, mintha frázis nélkül nem is lehetne szöveget alkotni, mintha a fárasztóan hosszú, az ötlettelenség okán felsorolásba és szóismétlésbe hajló mondatok magukkal hordoznának valami fennköltséget, már-már magasabbrendűséget. Ilyenek ezek a szavak: gőgösek. Néhol saját magukat alkotják meg és törnek fel türelmetlenül, a soha fel nem fedezésből vagy épp az elfeledésükből fakadóan sértve, elementáris erővel az írott vagy beszélt nyelv valamely rejtett, addig ismeretlen zugából.
Az ilyen módon előbújó új betűrendeket hívnák egyesek keresetlen szavaknak, de álljunk csak meg egy aprócska pillanatra! A szavak bizony mindig keresetlenek, hiszen önálló akarattal bírnak, magukat teszik a megfelelő helyre, a megfelelő sorrendbe, vagy fogalmazhatnánk úgy is, hogy a megfelelő helyre és sorrendbe saját magukat teszik, ahogy az nekik épp jól esik. Így aztán keresetlen szóvá válik bármilyen szó, tehát egyik sem.
A cifrányos új-szó próbálja meggyőzni a felfedezőjét – merthogy az alkotója nyilvánvalóan önnön maga, az ember legjobb esetben is csak a médium – helyességéről, logikus voltáról, a létezésének értelméről és ekképp a nyelvben kikövetelt helyéről. Ezt bizonyítandó az új cifrányos szó rengeteg, az ő értelméhez csupán lazán kapcsolódó szavat gyűjt maga köré, a nagy kapkodások közepette első ránézésre nyelvtanilag helytelennek tűnő, ám csupán a megszokottól eltérő szófordulatokat halmoz maga mellé a túlélésének az érdekében. Hiszen minél hosszabb a mondat, annál könnyebb elrejtőzni, minél dagályosabb a szóalkotás, minél frusztrálóbbá válik, mind hosszabbá hízik, a felszínre tört szó annál inkább biztosítva érzi a helyét a világban.
Bizonyos szavak sztárrá válnak, többletjelentést kapnak, bizonyos szavak viszont csak úgy tesznek, mintha többletjelentésük lenne. Hát nyugodtan mondjuk ki, bizony-bizony vannak pózer szavak, amik csak úgy tetszelegnek a közönségnek, de nem jelentenek semmit.
Vannak borzalmas, förmedvény szóalakulatok! Mi más lehetne a legirritálóbb, legidegesítőbb, a magyar nyelvtől teljességgel idegen szóalakulat, ha nem az elmúlt évtizedben felbukkant „nap végén”, amely nem más, mint a nemes és ősi családból származó „végső soron” meggyalázása, egy gyönyörű szép mondatokat megmételyező kifejezés. Ez a szópáros szégyen a nap és a végén szóra is nézve, nem másnak az eredménye ez, mint a szavak mögött megbúvó sötétségnek és gonoszságnak, a gyarmati ötlettelenségnek, az idegesítő, sőt, idegőrlő és pusztító tükörfordításnak!
A hagyományos értelemben vett mondatalkotónak azonban, ha mondanivalót nem is kell adnia a szavak önkényes locsogásának és fecsegésének, mégiscsak illene keretek közé szorítania, még ha ezek a virgonc szavak sikamlósak is, mint egy angolna és örömmel csúsznak ki mindenféle szándék elől vagy alól.
A sikamlósságuk mellett a ragadósságukkal is próbálnak minket az őrületbe kergetni, például az alliteráló szavak szándékosan szeretnek szép, szövevényes szóláncokat szőni, szegényes szókincseket szójátékokkal szükségtelenül színesíteni.
Ugyanakkor a szavak szerepe néha túlmutat holmi szórakoztatáson és elszánják magukat, hogy hangulatot közvetítsenek a közvetítőfél és a fogadófél mindenféle szándéka ellenére. Ezen rakoncátlan szavak egyik kedvenc játéka, hogy az emberekre oly jellemző ellentmondásokat kifigurázva a látszólagos kesze-kuszaságból rendet, ellentétpárokból egyértelműséget, rendszertelenségből pedig kohéziót farigcsáljanak. Nem mástól lesték ezt el, mint tőlünk, az embertől, aki szeret az értelmetlenségben értelmet, a felhőbe és a csillagokba alakzatokat látni, a lélekmaró magányba és szomorúságba örömöt és célt, a néha mindent oly nehéz fátyolként elborító csöndbe pedig gondolatokat, világokat és legfőképp szavakat hallani.
Bizony akárhogy is győzködnek minket a szavak az ellenkezőjéről, nem érdemes hinni nekik és a hosszú, értelmetlennek tűnő karattyolásuk mégiscsak valamiféle gondolat – megkockáztatom: gondolatok – közvetítésére szolgál. A szavak folyton-folyvást szövik ravaszdi hálójukat az erdőkre jellemző kaotikus strukturált strukturálatlanságában és minden szó és minden mögöttes gondolat – bárminemű megtévesztés ellenére – ha esetlenül is ugyan, de próbál egyfajta értéket közvetíteni. (Félve, önmagát zárójelekkel elbástyázva tör felszínre – szemben a gondolatjel mögé bújó szavakkal, amik kínosan próbálják magukat a szöveg maga folyamatosságába ágyazni, az olvasót nem megakasztani, ám ez hiú ábránd, terjengősségükkel mégis megteszik és rendszerint elfeledtetik vele a mondat eredeti jelentését – itt a „még ha néha alantas értékeket is” megjegyzés.)
Egy szóból több jelentés, majd pedig több szó is kisarjadhat, így aztán ha nem figyelünk, hamar ellep minket a látszólag értelmetlen szövegrengeteg, a rettegett betűdzsungel. A szövegelemek, mint a bokrok bizony hajlamosak gyökérről terjedni és így jönnek létre az ide-oda utalgató, kacskaringós, öncélú szövegek, amiken csupán a mondatrészek vagy bekezdések sorrendjének a változtatásával sokat lehet javítani, de ó, hol érdekli ez az önfejű, gőgös, a maga kénye-kedve szerint hömpölygő szórengeteget! Természetesen sehol. Ahogy a szavakat valójában nem érdeklik holmi – az értő közönség által – helyesírási szabálynak nevezett skatulyák. Sőt, tulajdonképpen semmilyen szabály nem érdekli őket, amíg betöltik a szerepüket. És hát ki szabhatná meg, hogy mivel kezdődhet egy mondat és mivel nem? Hát a töltelékszavak ki szerint válnak haszontalanná, hogyan, mikor, hol, kik és miért döntöttek a szóismétlés és az egyéb badarságok felől?
A szavaknál már csak így szokás: csapongók, szeleburdik, néhol fantáziátlanok, de mivé lennénk nélkülük? Az ember ugyan megpróbálhat úrrá lenni fölötte, de mégiscsak a szó az úr.